babetta

A Goodwood Fesztiválon már megszokhattuk, hogy évről évre láthatunk furcsaságokat, de idén a Cummins standján igazán nagy örültséget láthatott a közönség. Egy régi Austin Minit szétvágtak, majd beletoldottak sok-sok métert. Hogy miért volt erre szükség? Csak azért, mert beleraktak egy hajómotort.

A Cummins Mini 18 hengeres motort kapott, amely összesen 78 literes. Tizenkét turbófeltöltő lélegezteti az erőforrást, amely összesen 3500 lóerő leadására képes, tehát jóval erősebb, mint egy Bugatti Veyron. A forgatónyomaték sem semmi, 13771 Nm-t mértek, de ezt is már 15000-as fordulatszámon.  Igaz, a motor nem szívesen pörög kétezres fordulatszám fölé.

Csak a motor közel 3,5 méter hosszú, több mint 1,6 méter széles és majdnem 2,5 méter magas, az össztömege körülbelül 11 tonna. Ebből az egy adatból az is kiderül, hogy a Mini mégsem büszkélkedhet csodás menetteljesítményekkel, hiszen a tömege katasztrofális.

Laci állítása szerint kazasztán a Land Cruiserek országa, persze csak benzines V8-as fut. Annyi van belőlük, mint máshol a Ladából.

Reggeli után elindultunk, megnéztem a tegnap kihagyott mecsetet és főteret. A mecset új építésű, gyönyörűen faragott fakapukkal, a belső tér egyszerűséget és tisztaságot sugároz.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Az út a sztyeppén át vezet, kétoldalt kiszáradt sós medrek. Megálltunk egy falu közepén, igazi 21. századi kis ABC, mellette még a régi boltocskák öreg nénikkel, ahol választék nincs, de mindenki nagyon aranyos. Az egyik ilyen boltban vettünk krumplis és húsos lángost, az újban pedig egy isteni kenyeret, és folyékony kenyeret, amit útközben el is fogyasztottunk. Mennyei volt. 42 fok van. Kár, hogy nem a Samarával jöttünk...

Utunk során főleg tevéket láttunk, de a mocsárvidék közelében kecske, ló, tehén is volt. Délután 4-kor értünk Beynauba, Rixos hotelt akartunk keresni, de ebben a városban ilyen nincs, ami meg van, az nem igazán jött be, inkább tovább mentünk, és a sátorban alszunk.

Megtankoltunk az összes kannát, és tovább indultunk az Aral-tó felé. Az út nagyon gáz - 30-cal tudunk haladni.

Találkoztunk egy francia és egy német toyotás csapattal - minden volt náluk, szerintem még egy szerelő csapat is fel volt kötve valahova.

A határra 19.30-ra érkeztünk, ahol közölték velünk, hogy majd holnap reggel 8-kor nyitnak.

Nincs itt semmi, csak por. Abból viszont jócskán. Kinyitottuk a sátrat, előkaptuk a kaja-piát, és írjuk ezt a néhány sort. Este 11 van, és még mindig 38 fok. Ez ma nem lesz egyszerű.

Két-két órát töltöttünk a ruszki és a kazah határon - fejetlenség, kamionok ki-be, por, füst, legyek - mint a marhát, úgy terelték az embereket.

Ilyet nem igazán láttunk még. Minden esetben szeretnek minket. Amikor kész vagyunk egy vámossal, mindig megkérdezi: present? Hát persze, és előkerül a kis feles körtécske...

Kazah határ: busznyi ember álldogál a prérin, se ki, se be, pisilni sem tudnak, szóval nagyon gáz, nem embernek való.

Át a határon, kezdődnek az olajkutak, sok a teve. Síkság, rossz utak és hotelkeresés - de ma is sikerült. Atyrau teljesen a semmiből épült, az új negyed valami amerikai tartományra hasonlít, minden van.

Csupán nyolc ellenőrző pont és magyarázkodás színesítette utunkat, hamar ideértünk. Délután öt óra van, megnéztük az itteni Kremlt és a helyi nevezetességeket. Korrekt látvány egy ekkora városban összedőlő faházakat látni a belvárosban, amelyekben még laknak.

Helyi fiataloktól kértünk segítséget, hogy mutassanak egy jó hotelt, ahol van internet. Most itt vagyunk a Volga partján egy szállodában, tök jó, szimpatikus mindenki. Nemsokára megyünk enni valamit, kivételesen este 11 előtt.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Az út továbbra is a síkságon át vezetett, kiszáradt sós tavak, állattartás és dögunalom. Ilyet viszont nemigen láttunk még sehol - még Salt Lake City sem ilyen.

Holnap ugyanez vár ránk - átmegyünk Kazahsztánba. Egyre jobban beszélek oroszul, a kontroll-kontroll embereket már kiröhögöm - egy büdös vasat senkinek. Megkérdezem tőlük egy pár nyelven, hogy beszélik-e, mire ők nem igazán tudnak válaszolni.

Editnek konkrétan megtiltottam, hogy kinyissa a száját oroszul - ez így sokkal gördülékenyebb. Szegény azt mondja, hogy akkor tulajdonképpen minek tanult három hónapig... Azért az éttermekben vagy tájékozódásnál az orosz szó nélkülözhetetlen.

A matrac a földön azért volt, mert csak az egyik szobában volt klíma - úgyhogy költöztünk. Az a fura oldtimer pedig egy esküvői autó volt - szombaton ebben a templomban esküszik mindenki, aki számit Asztrahánban.

A sznobság és giccsparádé mértéktelen, határokat nem ismer.

Két napja csak szántóföldet látunk, faljuk a kilométereket, daráljuk a távot. Oroszországban - eddig - mindenki nagyon barátságos. Éjfélkor még pezsgett az élet Taganrogban. Egykor kerültünk ágyba, addig remek vacsorát ettünk (heringsaláta, palacsintába tekert lazac kapros tejszínmártással, az elmaradhatatlan szoljanka és egy üveg finom merlot).

Meg kellett várni azt az idióta emigrációs jelentést, amit a hotel intézett. A tegnapi mélypont után nagyon jól esett a reggeli várakozás, volt idő egy kis tengerparti sétára és a képek letöltésére.

11 után indultunk. Kétszer megálltunk megnézni, milyen az út menti élet. Az első alkalommal egy étteremben, de onnan gyorsan kijöttünk a félig megivott Nescafé illetve a ház mögötti illemhely láttán (Lacinak azóta is hasmenése van), másodszor pedig egy icipici közértben, ahol mindent lehetett kapni, még Laci kedvencét, pilményit is, de sajnos csak fagyasztva. Fénykép készült a nagyon kedves, beszélgetős, aranyfogú közértes nénivel. Aztán újabb kontroll, kontroll, kontroll.

Délután hatkor már 31 fok volt, negyed kilenckor pedig megérkeztünk Elisztába. Ez már Kalmükia, tehát mindenki buddhista és mandulaszemű. Egy órán keresztül kerestük a hotelt, közben bejártuk a várost, láttuk a buddhista nevezetességeket kívülről, sokszori útbaigazítás után eljutottunk a sakk városába. 1998-ban itt rendezték a sakkolimpiát, amelyre teljesen új városrészt építettek, ami ma egy szellemváros - a sakk-matt hitelt el is vetettük.

Visszatértünk a centrumba, ahol Öcsi barátunk - a város egyik menő helyének az egyik biztonsági őre, aki önkéntesen eljött velünk hotelt mutatni - mutatott egy éttermet. Az étel ma is ócseny fkuszná volt - kivétel a száraz borokat, amelyek legalább ütötték a tokaji aszút.
Holnap Asztrahán.

Már nagyon nem megy az agyunk, de durván elmeséljük, mik voltak ma. Úgy kezdődött, hogy reggeli nuku, mert haladni akartunk. Odessza után megálltunk pénzt váltani, és egyből ettünk egy kis friss buktát (káposztást és túróst), még forró volt a tea mellé.

Innen tíz kilométerre útépítés kezdődött, rendőrök figyeltek, és azonnal kértek száz dollárt, amit húszra lealkudtunk. Mutogatott valami radarkardot, amin csak röhögtünk, és megkérdeztük, hány gyereke van, és mennyivel támogassuk a családot. Tovább a kátyúk között, és még vagy huszonöt vám- vagy police control...

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Lementünk a tengerpartra valami csücsökbe, a ruszki határ előtt - hát... Egyszerűen ijesztő volt. Az emberek, mintha 1962-ben lennénk. Igénytelenség mindenhol. Olyan volt, mint Tihany, csak minden, ami szép, hiányzik. A vizet nem is látni a fa- vagy betonkerítésektől, csak akkor, ha bemész valami undorító, lebuj helyre, mert csak így jutni a partra.

Az ukrán határon gyorsan átjutottunk, bár még kiutazáskor is lejmolni akartak - de kemények voltunk utoljára!

A ruszkik barátságosak, mindenben segítenek, mindenki aranyos. Végre eljutottunk Taganrogba, ahol minden hotel tele volt, de leállítottam két fiatal srácot, akik elvittek egy nagyon klassz kis szállásra.

Evés, ivás, alvás. Holnap nem indulhatunk reggel, mert csak 10-11-re érkezik meg a regisztráció - fél nap elveszett.

Suceava - a házak teraszai buszüvegekkel beépítve, mintha buszok álltak volna egymáson, a felszállókra várva. Botostani után láttunk egy temetési menetet, az autó visszapillantó tükrére egy konyharuha nagyságú zsebkendőt erősítettek.

Megállt az idő; hatalmas mezőgazdasági területek mindenfelé, de kézi erővel kapálnak, permeteznek, egy tízhektáros területet mondjuk úgy ketten.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Transznisztria: átkelés a sarló és kalapács alatt, úttalan utakon beértünk az országba, de valahol a helyiek határellenőrző pontjához keveredtünk, ahol húsz euróért az kolléga átkísért minket a nemzetközi átkelő helyre. De könyörgöm, mi már bent voltunk az országban!

Ott aztán regisztráltunk, harminc perc múlva jutottunk el a határőrhöz, aki közölte, hogy autóregisztráció is szükséges, az első emeleti irodában. Majd 35 euróért tranzitban átmehettünk volna ötven kilométert a gyönyörű országon. Erre mi úgy döntöttünk, szarunk a korrupcióra, és visszafordultunk száz kilométer kerülővel az ukrán határra. Volt időnk szindni az utolsó, még létező európai kommunista rendszert.

18.35 kor fordultunk Odessza felé, ami még 180 km - ma még csak a kocsiban kentük a hazait, meg ittunk egy kávét egy benzinkúton. De nem sírunk! "A machetát nem is láttuk" - mondták (ez még egy extra páleszbe került), és figyelmeztettek, hogy vigyázzunk a banditákkal.

A határ után nagy balesetet láttunk, kiégett kamionnal, majd két kilométer múlva egy ellenőrző pontnál megkérdezték, hányan vagyunk, kaptunk egy cetlit,  amit onnan kb. három kilométerre leadtunk.

22.15 Odessza - körök a belvárosban, keressük a hotelt.
22.45 - nem a kijelölt hotelban, de már van szobánk.
23.00 - hotel étterme, Elvis Presleyvel vacsorázunk - végre eszünk.

Végig esett. Otthon csúnya volt látni a belvízi területeket, de itt, Romániában sem különb a helyzet. Vettünk ma még egy italdiszkontban 60 db feles páleszeket - osztogatni -, nekünk meg marad a literes üvegekben a jó kis házi.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

A határt simán átléptük, láttunk sok kabriót, egylóerőseket, néha kétökröseket. Átmentünk Apa falun is.

Szép hegyek, gyönyörű erdők, szegény falvak és sok sár. Szuper kis hotelünk van: hotel Victoria, Borsa (tulaj nagyon jó fej, és olcsó - minőség király). Ez itt egy síparadicsom - és nagyon barátságos mindenki.

Holnap megyünk tovább: Moldávia, Transznisztria, Ukrajna. Alvás Odesszában, táv kb. 660 km.

A Mekler házaspár kamaszlányai korántsem elviselhetetlenek, a családi cég vezetése nem hagy olyan rengeteg szabadidőt, a kapuzárási pániknak egyelőre nincsenek más jelei, valószínűleg tehát a kalandvágy a legjobb tipp a fentiek közül. Az autózás és az utazás sem áll távol sem Lászlótól, sem Edittől, együtt vagy külön, barátokkal különféle hazai és nemzetközi veteránautós versenyeken, ralikon is rendszeresen részt vesznek, ötödik éve rendeznek saját classic-futamokat, újabban pedig egynapos autós kalandtúrákat is.

Majdnem a Samarát készítették fel a túrára. Végül megúszta

Olaszautó-rajongótól furcsa, praktikus szempontból viszont evidens választás volt a Toyota Land Cruiser, amelyet a két évvel ezelőtti Kaukázus-ralira vásároltak (és hamar össze is szoktak: megnyerték a futamot). Az elsősorban jótékony célú Mongol-ralira viszont nem nevezhettek volna vele; oda 1,2 literesnél kisebb, tízévesnél fiatalabb autókkal lehet jelentkezni. Foglaltak is két helyet még 2008-ban, a barátok azonban visszaléptek, így végül ők sem indultak el. Majd idén - fogadkoztak, a cégnél volt is egy 1,2-es Fiat Stilo, neveztek hát azzal. Klímás, szervós autó, ez nem kihívás - döbbent rá Laci még idejekorán, és másik autó után nézett.

Büszke lesz rá, majd ha visszajövünk Mongóliából - sokkolta a drapp Samara első, idős tulajdonosát Laci - igen, egy Lada lett a B terv. Bár a kisebb, 1,3-as motor van benne, az is nagyobb, mint lehetne, külön engedélyt kellett rá kérni, külön pénzt fizetni, de hát az elhatározás komoly dolog, a pénz meg úgyis jótékony célra megy.

A Land Cruiserrel egyszer már megnyerték a Kaukázus-ralit. A több mint 300 ezres futásteljesítményhez a tervek szerint még 26 ezer jön

Ez sem kihívás - jutott a friss Samara-tulaj újabb felismerésre. Ázsia elhagyatott részein viszonylag ritkák az egymás közelében futó párhuzamos utak, tehát pár nap múlva összeverődik a mezőny, ők meg nem azért neveztek, hogy konvojban autózzanak. - Korábban megyünk. Egy hónappal - döntött Laci, felesége, Edit meg beletörődött. Felelős szülőkként azért meg kell adni az esélyt a hazatérésükre, így a Samara megúszta az átalakítást, a Kaukázus-ralira tisztességesen felkészített, az utóbbi időben tréler húzására befogott Land Cruiser pedig újabb elengedhetetlen felszereléseket kapott. Az alapvetően elpusztíthatatlan technika így, haspáncéllal, csörlővel, terepgumikkal, a magasra vezetett légbeömlővel, a tetőre épített, kihajtogatható sátorral és az ajándékokkal, ember és gép nomád létéhez szükséges kellékekkel megpakolva alighanem a legjobb konfiguráció, ha valaki közúton, két hónap alatt akarja megtenni az Ulánbátorig és vissza vezető, mintegy 26 ezer kilométeres utat.

Az útvonalat egy térképész barát, Schmidt Péter jelölte ki - a tervek szerint 21 országot érintenek 66 nap alatt -, és segített a szükséges vízumok és egyéb papírok beszerzésében, ami európai viszonyokhoz képest szinte emberfeletti feladat. Mongóliába például nem lehet magánautóval behajtani, de sikerült egy korábbi szívesség miatt hálás ismerőst találni, aki szóbeli ígéretet tett, beléphetnek a mintegy tizenhét Magyarország méretű köztársaságba.

Lacitól és Edittől terveink szerint minden nap kapunk majd életjelet, rövid beszámolót és néhány képet a Soviet Asian Quest elnevezésű túráról.