babetta

A Mazda MX-5 Ice Race-en sikerült egy rajongót szereznem: Maximilian Engert, a német szupersztár tv-s műsorvezető fennhangon ordibálva köszöntött a bokszutcában, miközben éppen próbáltunk volna cserélni Vályi Pistával. Német szerint nem vagyok normális, hiszen kétszer is kilöktem a pályáról és ez amúgy is egy buli verseny, nem kemény profiknak való autóverseny.

A második rajt (12.hely) utáni másfél kör, Engert úrral 1:45-től csatázom

Szerencsére az esetről készült videó is, amin az is látszik, hogy kedves Maximunk nem volt éppen a helyzet magaslatán. Autósportos múltja ellenére (Mini Challenge) is csetlett-botlott előttem, hiába voltam körülbelül húsz másodperccel gyorsabb körönként, mégsem látta szükségét annak, hogy elengedjen. Kétszer is olyan helyen fékezett, ahol nem tartottam logikusnak, ezért finoman haladásra ösztönöztem, harmadikra pedig beforgott elém. Csodálkozik, hogy belementem? Mondanom sem kell, hogy az eseten rajta kívül nevetett mindenki, hiszen az autókon még csak látható sérülés sem történt.

Zárásként itt a Mazda kedvcsináló videója:

A második helyről rajtoltunk, másodikként jöttem be az első menet után, a végén mégis a huszadik, vagyis tökutolsó helyezést sikerült elérni. A világ összeesküdött ellenünk, de jól éreztük magunkat.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Ha versenyzőként röviden összegeznem kellene a Mazda MX-5 Ice Race versenyein nyújtott teljesítményünket, akkor azt mondanám: katasztrofális. Csapatunk eleve bukásra volt ítélve, a mezőny két leglassabb versenyzőjét köszönthettük a két török harcosunkban.

Megpróbáltuk őket annyira kivonni a képletből, hogy a lehető legkevesebbet menjenek, de volt más gond is. Pista pörgött egyet, mint kiderült, azért, mert szálszakadásos a gumi. Erre a szerelők kerékkulcs nélkül készültek fel, elég sokat vesztettünk azzal, míg találtak egyet. Ezek után a két szlovén csapattagunk se tündökölt, a törökök meg egy körön (4,5 km) egy percet kapnak tőlem, felet a mezőny nagy részétől.

Ennek ellenére is gyanús volt, hogy a kiváló kezdés ellenére hátraestünk a tizenkettedik helyre. Hamar kiderült, hogy a szabályokat csak mi tartjuk be, de ezen kár is háborognunk: bár igazunk van, valójában ez csak egy buliverseny, az élmény a lényeg. Mi több, a főrendező kolléga közölte: tudja, hogy én egy szupermen vagyok, ezért ha gondolom, a következő versenyen mehetek két órát is egyben, bár csökkeni fog a koncentrációm. Ha meg tudom csinálni, akkor nyerünk. Nem ezt választottuk.

Volt még öt srác a csapatban, akik nem azért jöttek ki, hogy egy hibás szabályrendszer miatt a mínusz húsz fokban ropira fagyjanak, miközben én körözök. Szépen végigcsináltunk mindent a szabályok szigorú betartásával. Ekkor már nem nagyon törődtünk semmivel, rámentünk a feelingre.

A második rajtot a tizenkettedik helyen kellett megélnem, gyakorlatilag nem láttam semmit. Így is sikerült három kör alatt hat helyet előre jönni, de amikor az újabb két vetélytársat utolértem, elkövettem egy hibát. Kettőjük porában csak körülbelülire himbáztattam be az autót egy kanyarba, csak úgy vakon, érzésre. Mikor kiértem a porukból, akkor látszott, hogy baj van, egy méterrel később van a kanyar. Volt ott még egy nyom, amiben próbáltam elvezetni a bal első kereket, de nem sikerült, a fal beforgatott, megakadtam. Hamar kihúztak, de már mindegy volt, kijöttem, jöhettek a többiek.

A pálya nagyon rossz állapotba került: nyomvályúk, dobálós részek, nehéz volt íven tartani. Mindenhol bátran elnyomtam, körönként háromszor vertem oda úgy az autó alját, hogy majd kiesett a fogam. A cserénél kiderült, hogy ettől leszakadt a két első doblemez, az alsó borítás, elromlott a jobb fényszóró, leesett egy klímacső, és még pár alkatrész. Mondhatjuk, hogy az autó több sebtől vérzett.

Sajnos az, hogy a csapat leggyorsabb versenyzője is hibázott, a többiekre is rossz hatással volt. Vályi Pista például tőlem hallotta, hogy az első pár kanyar hármasban elfér. Annyira megörült, hogy elfelejtett bekanyarodni a végén az éles balosba. Ember nem csúszott még ennyire túl a pályán. Csere után jött a következő szlovén srác, aki amúgy driftel, és Ladával ment már szöges gumival jégen. Ő is megpróbált egy emlékezetest nyújtani, közelebb kerülni az időmhöz - két pörgés lett a vége.

Sajnos a legrosszabb változatot a másik szlovén alkotta, aki már előző este is péppé törte az autó elejét. Most egy kör alatt kétszer esett be a hófalba, másodjára pont előttünk, alig tudták kirángatni. Ekkor már egy komédiához kezdett hasonlítani a verseny, sorra jöttek be a rommá hullott autók, de még mindig bírták. Zárásként a két török ismét megdöntötte a lassúsági rekordot, de ez már senkit nem érdekelt, inkább bent szimulátoroztunk.

A végén huszadikak lettünk, vagyis a másodikhoz hozzáírtunk egy nullát. Ez van, szerencsére az egyéni mérlegem kicsivel jobb: enyém a második leggyorsabb idő. Az őrült ausztrállal nem bírtam, mint kiderült, mindannyian murvás versenyzők voltak, mint más csapatoktól is többen. Ehhez képest nálunk a törökök egy nagy szállítmányozó cég tulajának a csaját hozták, meg egy olyan motoros újságírót, aki mindig megijedt, ha elindult az autó hátulja. Erre pedig minden határozott gázadásra sor került.

Ettől függetlenül hatalmas élmény volt a verseny, sőt pont a szupergyors ausztráloknak drukkoltam. Sajnos az oroszok az utolsó pillanatban még megelőzték őket. A nap végén még jöhetett egy remek buli egy olyan bárban, ahol a felszolgálók énekeltek, nem is rosszul. Egy-kettő befért volna a Megasztár döntőjébe. Ebben azonban kimerült a hely érdekessége.

Jó volt tükörjégen mókázni, de legközelebb nem megyek ehhez ilyen messzire. Svédország e része dögunalmas. Csak hó és fenyőfa minden, minden ház barna, ami két nap után unalmas. Mivel repkednek a mínusz húsz-harminc fokok, ezért amúgy sem szívesen mozdul ki senki. A nagyon száraz levegőtől az arcbőrünk is kikészült, de inkább az zavart, hogy normál esetben nem történik semmi.

Erre zárásként megláttam a repülőtéren a táblát, hogy pénteken itt kezdődik a sí-világbajnokság. Are ugyanis igazi síparadicsom, arra biztosan tökéletes. De ki az, aki itt a pálya mellett állva végig bír nézni egy versenyt úgy, hogy ne fagyjon meg?

Végre a jégautózás örömeit is kipróbálhattam a Mazda MX-5 Ice Race-en, szerencsére nem vallottunk szégyent. Ken Block is megirigyelne. Egyedül egy ausztrál őrült tudod nálam gyorsabban körbeérni, de ő nagyon megvert. Holnap lehet tanulni tőle.

Második napjához érkezett a Mazda MX-5 Ice Race az örök hó birodalmában. Svédország északi részén vagyunk, itt mindennaposak a mínuszok. A helyiek persze megjegyezték, hogy csodálatosan szép időnk van, de ez csak annyit jelent, hogy nem szakad a hó. Otthon is dolgoztam már mínusz tizenöt fokban, de itt valahogy másként üt. Iszonyatosan száraz a levegő, bántja a torkomat. Már éppen azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen nyávogós, de a szabad levegőre kilépve szinte minden európai kolléga elkezd köhécselni.

A hidegben ácsorgás közben szépen kiszáradt a szánk, az arcunk. Szerencsére egészen jó téli öltözéket kaptunk, a cipőbe pedig bele lehet szerelni egy olyan talpbetétet, amely a levegővel kapcsolatba lépve felmelegszik, melegen tartja a talpunk.

Busszal jöttek értünk, zötyögtünk vagy 45 percet a pályához, de az igazán megrázó élmény az volt, amikor a főépületből motoros szán húzta szánkón levittek a pályához. Körülbelül egy kilométer volt az út, de közben fájósra fagyott az arcom. Durva ez a hideg.

A helyszín sem akármi: egy befagyott tavon van a versenypálya, minden irányban körülbelül két-három kilométer széles, de 134 méter mély. Állítólag hatvan centiméter vastag jégréteg a teteje, nem kell aggódni. Amikor a bokszutca mellett egy hatalmas repedésre lettem figyelmes, akkor mégis elgondolkoztam egy kicsit.

A svédek mázlisták: egy befagyott tavon mindig olyan nyomvonalat jelölsz ki, amilyet csak akarsz. Multifunkcionális versenypálya. Nekünk ezúttal egy körülbelül 4,5 kilométeres kört találtak ki, 43 kanyarral. Igen, ez nagyon sok, az átlagsebesség pedig elég kevés. Jó mulatság, bár azt az érzést nem feledteti, amikor a Nordschleife vége felé kétszázas tempóban fűzöm le a kanyarokat a dobálós aszfalton. Ez más irányzat, pont ezért erősen tanulni kellett. Szerencsére a megszokott ütemben tudtam haladni, miközben a többieket is igyekeztem hozzásegíteni valami értékelhető idő eléréséhez.

Mit mondjak? A totalcaros Vályi Pista fogékony és ügyes, a velünk egy autóban ülő szlovénok sem rosszak, de ott csak az a srác megy jól, aki ment már jégen szöges gumival, Ladával. A törököket nem értem; ha az ottani újságírók így tudnak vezetni, akkor nagy a gond. Jött egy negyvenes ottani sztár, aki a szabadedzésen annyira lassan ment, hogy még a visszafogott török kolléganője is lenyomta.

Sosem mentem még jégen szögessel, így ez teljesen új kihívás, nem is ment elsőre, bár a kísérletezés elég jól sikerült. Az első edzés mérlege: semmi kaland, ötödik hely.

A második edzés egyben időmérő is volt a szerdai futamra. A törökök kezdtek pár nem túl komoly körrel, majd a kisebb szlovén srác után mehettem. Futottam még négy kört, és beugrottunk a lista elejére. Az oroszok és a belgák nagyon készültek erre a versenyre, volt is fejvakarás, amikor meglátták az időnket. Mielőtt még elbíznám magam, gyorsan jött a kijózanító pofon. Az ausztrálok találtak egy félőrültet, aki egyórás folyamatos körözés árán talált egy tiszta és szinte tökéletes kört. 4,41 lett a vége, nyugodtan mondhatom: teljes Európa utálja érte. A mi 4:47-ünk is kiverte a biztosítékot, hiszen a harmadik idő már 4:49.

Az európaiak közül mi lettünk az elsők, így az első sorból rajtolhatunk. Sajnos a nap vége mégsem lett ennyire örömteli. Miután mindenki ment már, megkértem a két lassú törököt, hogy menjenek még. Egyikük két hajmeresztően lassú kört repesztett, a második végén be is esett a hófalba, majdnem elvitte az időmérés műszerét. Még szerencse, hogy a reggeli eligazításon egyfolytában azt harsogták, hogy a biztonság az első, és az utolsó kanyarban nagyon lassan menjünk, mert ha az időmérést elcsapjuk, akkor vége a mókának. Húsz centiméteren múlott. A török lány ezután már nem is akart menni, ezért a kisebb szlovén beugrott a végére. Egy extrém manőverrel belerongyolt a pálya melletti palánkba, az anyagi kár jelentős: a hűtő beleolvadt a motorba. Állítólag a versenyre kész lesz.

Az első verseny szerda délelőtt 11-től kezdődik, első sorból rajtolunk, jók a kilátások. A lassú embereink miatt így sem számítok jó eredményre, de nem ez az egy dolog aggaszt. Nem értem, hogyan fogunk itt versenyezni: a technikás rész túl szűk az előzéshez, ha valaki előttünk megy, akkor szinte semmit nem látni. A rajt után tehát a hátsók vakon vezetnek majd, ezért külön jó a második rajtpozíció.

Vida János 

Épeszű ember február vége felé már nem indul el még hidegebb tájra, főleg ha fáj a torka. Egy jó kis jeges autózás lehetősége azonban sokat változtatott a hozzáállásomon, életemben először mehetek versenyautóval tükörjégen szöges gumival.

Tavaly szinte minden eseményen ott voltunk, amit a Mazda a világ legsikeresebb roadsterének, az MX-5-ösnek a huszadik születésnapja alkalmából rendezett. A magyar csapattal harmadikok lettünk a Mazda MX-5 Open Race nevű versenyen. Ezután Gulyás Peti ott volt az MX-5-ös Guinness-rekord döntésén, valamint az Euroringen kipróbálhatta az általam már korábban vezetett versenyautót is. Az egész megkoronázásaként még az eddigi összes modellt összehasonlította, de a záróakkord mégis rám maradt: az egész évfordulót lezáró Ice Race-versenyen újra bizalmat szavazott nekem a Mazda.

Fájós torokkal ilyen hidegben normális ember otthon marad és kúrálja magát. Én mégis útra keltem a mínusz 15-20 fokok világába, elég volt annyi, hogy szöges gumival versenyezhetek egy hátsókerék-hajtású autóval.

Már az utazás sem volt álomszerű, hajnal félhármas kelés után irány Pest, majd autóval a bécsi reptér felé vettük az irányt, onnan repülővel stockholmi átszállással végül Östersundban kötöttünk ki, majd onnan még egy óra buszozással meg is érkeztünk Arébe.

Utunk első fele átlagos volt, de az már figyelemreméltó, hogy Svédországon belül is repültünk egy órát északra. Nagyjából Grönlanddal lehetünk egyvonalban, a hőmérsékletből így érzem. Amikor megérkeztünk az östersundi reptérre, más világ fogadott. Itt nem pörögnek az események, a reptéri váró világát is csak a mazdás csoport kavarta fel körülbelül öt percre.

A parkolóban rá kellett jönnöm, hogy megérkeztünk a kiegészítő fényszórók világába: itt mindenre tesznek még két-három plusz refit, hogy jobban lássanak. Minden autón csak téli gumi van, és nem zavarja őket a hó. Ott ahol egy pesti taxis hússzal poroszkálna, az itteni menő csávó körülbelül hatvannal vágódott be a parkolóba. A buszosunk olyan lazán tépett a jégbordás főúton kilencvennel, mintha csontszáraz szakaszon lennénk.

Az út mellett megjelentek új közlekedési táblák: a motoros szán mellett a rénszarvasokra és a kutyás szánok átkelésére is plusz tábla figyelmeztet.

Az első nap nagyjából nem történik semmi, megkapjuk a ruháinkat, aztán fejben készülhetünk a várhatóan nagy hidegre. A pályarajzot csak egy kis grafikán láttam, de már az alapján riasztó: összevissza kacskaringózik a pályacsík, a 4,5 km alatt körülbelül negyven kisebb-nagyobb ív van. Persze az életben ezek gyakran egybefolynak, remélhetőleg sok kis kombinációt ki lehet egyenesíteni.

A jellegzetes svéd helyszínen arra nem volt lehetőség, hogy Magyarország ismét önálló autót indítson, így a totalcaros Vályi Pista mellett két török és két szlovén kollégával ülünk egy autóban. Elvárások nincsenek, nem is lehetnek, de azért Pistával biztosan próbáljuk majd nyomni.

Vida János