babetta

Két anyagilag jól eleresztett amerikai fiatalember nem tudta eldönteni, hogy melyikük autója gyorsabb, ezért fogadtak 400 ezer dollárban és kivitték a vasakat egy versenypályára.

Dan Bilzerian, aki egy szépen felpolírozott 1965-ös Shelby Cobra tulajdonosa vitába keveredett Tom Goldstein nevű cimborájával, aki amellett kardoskodott, hogy vadonatúj Ferrarijával bármikor legyorsulja a veterán Cobrát. A vita odáig fajult, hogy 400 ezer dolláros fogadást kötöttek és kivitték a két autót a Las Vegas-i Motor Speedway versenypályára, ahol profi körülmények között csaphattak össze. Az alábbi videóból kiderül, hogy mire volt képes a Shelyb Cobra a Ferrari 458 Italia ellen és ki nyerte meg a versenyt a nem kevés pénzzel együtt.

Végre a jégautózás örömeit is kipróbálhattam a Mazda MX-5 Ice Race-en, szerencsére nem vallottunk szégyent. Ken Block is megirigyelne. Egyedül egy ausztrál őrült tudod nálam gyorsabban körbeérni, de ő nagyon megvert. Holnap lehet tanulni tőle.

Második napjához érkezett a Mazda MX-5 Ice Race az örök hó birodalmában. Svédország északi részén vagyunk, itt mindennaposak a mínuszok. A helyiek persze megjegyezték, hogy csodálatosan szép időnk van, de ez csak annyit jelent, hogy nem szakad a hó. Otthon is dolgoztam már mínusz tizenöt fokban, de itt valahogy másként üt. Iszonyatosan száraz a levegő, bántja a torkomat. Már éppen azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen nyávogós, de a szabad levegőre kilépve szinte minden európai kolléga elkezd köhécselni.

A hidegben ácsorgás közben szépen kiszáradt a szánk, az arcunk. Szerencsére egészen jó téli öltözéket kaptunk, a cipőbe pedig bele lehet szerelni egy olyan talpbetétet, amely a levegővel kapcsolatba lépve felmelegszik, melegen tartja a talpunk.

Busszal jöttek értünk, zötyögtünk vagy 45 percet a pályához, de az igazán megrázó élmény az volt, amikor a főépületből motoros szán húzta szánkón levittek a pályához. Körülbelül egy kilométer volt az út, de közben fájósra fagyott az arcom. Durva ez a hideg.

A helyszín sem akármi: egy befagyott tavon van a versenypálya, minden irányban körülbelül két-három kilométer széles, de 134 méter mély. Állítólag hatvan centiméter vastag jégréteg a teteje, nem kell aggódni. Amikor a bokszutca mellett egy hatalmas repedésre lettem figyelmes, akkor mégis elgondolkoztam egy kicsit.

A svédek mázlisták: egy befagyott tavon mindig olyan nyomvonalat jelölsz ki, amilyet csak akarsz. Multifunkcionális versenypálya. Nekünk ezúttal egy körülbelül 4,5 kilométeres kört találtak ki, 43 kanyarral. Igen, ez nagyon sok, az átlagsebesség pedig elég kevés. Jó mulatság, bár azt az érzést nem feledteti, amikor a Nordschleife vége felé kétszázas tempóban fűzöm le a kanyarokat a dobálós aszfalton. Ez más irányzat, pont ezért erősen tanulni kellett. Szerencsére a megszokott ütemben tudtam haladni, miközben a többieket is igyekeztem hozzásegíteni valami értékelhető idő eléréséhez.

Mit mondjak? A totalcaros Vályi Pista fogékony és ügyes, a velünk egy autóban ülő szlovénok sem rosszak, de ott csak az a srác megy jól, aki ment már jégen szöges gumival, Ladával. A törököket nem értem; ha az ottani újságírók így tudnak vezetni, akkor nagy a gond. Jött egy negyvenes ottani sztár, aki a szabadedzésen annyira lassan ment, hogy még a visszafogott török kolléganője is lenyomta.

Sosem mentem még jégen szögessel, így ez teljesen új kihívás, nem is ment elsőre, bár a kísérletezés elég jól sikerült. Az első edzés mérlege: semmi kaland, ötödik hely.

A második edzés egyben időmérő is volt a szerdai futamra. A törökök kezdtek pár nem túl komoly körrel, majd a kisebb szlovén srác után mehettem. Futottam még négy kört, és beugrottunk a lista elejére. Az oroszok és a belgák nagyon készültek erre a versenyre, volt is fejvakarás, amikor meglátták az időnket. Mielőtt még elbíznám magam, gyorsan jött a kijózanító pofon. Az ausztrálok találtak egy félőrültet, aki egyórás folyamatos körözés árán talált egy tiszta és szinte tökéletes kört. 4,41 lett a vége, nyugodtan mondhatom: teljes Európa utálja érte. A mi 4:47-ünk is kiverte a biztosítékot, hiszen a harmadik idő már 4:49.

Az európaiak közül mi lettünk az elsők, így az első sorból rajtolhatunk. Sajnos a nap vége mégsem lett ennyire örömteli. Miután mindenki ment már, megkértem a két lassú törököt, hogy menjenek még. Egyikük két hajmeresztően lassú kört repesztett, a második végén be is esett a hófalba, majdnem elvitte az időmérés műszerét. Még szerencse, hogy a reggeli eligazításon egyfolytában azt harsogták, hogy a biztonság az első, és az utolsó kanyarban nagyon lassan menjünk, mert ha az időmérést elcsapjuk, akkor vége a mókának. Húsz centiméteren múlott. A török lány ezután már nem is akart menni, ezért a kisebb szlovén beugrott a végére. Egy extrém manőverrel belerongyolt a pálya melletti palánkba, az anyagi kár jelentős: a hűtő beleolvadt a motorba. Állítólag a versenyre kész lesz.

Az első verseny szerda délelőtt 11-től kezdődik, első sorból rajtolunk, jók a kilátások. A lassú embereink miatt így sem számítok jó eredményre, de nem ez az egy dolog aggaszt. Nem értem, hogyan fogunk itt versenyezni: a technikás rész túl szűk az előzéshez, ha valaki előttünk megy, akkor szinte semmit nem látni. A rajt után tehát a hátsók vakon vezetnek majd, ezért külön jó a második rajtpozíció.

Vida János 

Épeszű ember február vége felé már nem indul el még hidegebb tájra, főleg ha fáj a torka. Egy jó kis jeges autózás lehetősége azonban sokat változtatott a hozzáállásomon, életemben először mehetek versenyautóval tükörjégen szöges gumival.

Tavaly szinte minden eseményen ott voltunk, amit a Mazda a világ legsikeresebb roadsterének, az MX-5-ösnek a huszadik születésnapja alkalmából rendezett. A magyar csapattal harmadikok lettünk a Mazda MX-5 Open Race nevű versenyen. Ezután Gulyás Peti ott volt az MX-5-ös Guinness-rekord döntésén, valamint az Euroringen kipróbálhatta az általam már korábban vezetett versenyautót is. Az egész megkoronázásaként még az eddigi összes modellt összehasonlította, de a záróakkord mégis rám maradt: az egész évfordulót lezáró Ice Race-versenyen újra bizalmat szavazott nekem a Mazda.

Fájós torokkal ilyen hidegben normális ember otthon marad és kúrálja magát. Én mégis útra keltem a mínusz 15-20 fokok világába, elég volt annyi, hogy szöges gumival versenyezhetek egy hátsókerék-hajtású autóval.

Már az utazás sem volt álomszerű, hajnal félhármas kelés után irány Pest, majd autóval a bécsi reptér felé vettük az irányt, onnan repülővel stockholmi átszállással végül Östersundban kötöttünk ki, majd onnan még egy óra buszozással meg is érkeztünk Arébe.

Utunk első fele átlagos volt, de az már figyelemreméltó, hogy Svédországon belül is repültünk egy órát északra. Nagyjából Grönlanddal lehetünk egyvonalban, a hőmérsékletből így érzem. Amikor megérkeztünk az östersundi reptérre, más világ fogadott. Itt nem pörögnek az események, a reptéri váró világát is csak a mazdás csoport kavarta fel körülbelül öt percre.

A parkolóban rá kellett jönnöm, hogy megérkeztünk a kiegészítő fényszórók világába: itt mindenre tesznek még két-három plusz refit, hogy jobban lássanak. Minden autón csak téli gumi van, és nem zavarja őket a hó. Ott ahol egy pesti taxis hússzal poroszkálna, az itteni menő csávó körülbelül hatvannal vágódott be a parkolóba. A buszosunk olyan lazán tépett a jégbordás főúton kilencvennel, mintha csontszáraz szakaszon lennénk.

Az út mellett megjelentek új közlekedési táblák: a motoros szán mellett a rénszarvasokra és a kutyás szánok átkelésére is plusz tábla figyelmeztet.

Az első nap nagyjából nem történik semmi, megkapjuk a ruháinkat, aztán fejben készülhetünk a várhatóan nagy hidegre. A pályarajzot csak egy kis grafikán láttam, de már az alapján riasztó: összevissza kacskaringózik a pályacsík, a 4,5 km alatt körülbelül negyven kisebb-nagyobb ív van. Persze az életben ezek gyakran egybefolynak, remélhetőleg sok kis kombinációt ki lehet egyenesíteni.

A jellegzetes svéd helyszínen arra nem volt lehetőség, hogy Magyarország ismét önálló autót indítson, így a totalcaros Vályi Pista mellett két török és két szlovén kollégával ülünk egy autóban. Elvárások nincsenek, nem is lehetnek, de azért Pistával biztosan próbáljuk majd nyomni.

Vida János

Két valódi Toyota Corolla AE86 tandem drift közben

Japánból indult, mára az egész világot meghódította a drift. Nem kell hozzá más, csak egy erős hátsókerék-hajtású autó és egy technikás pilóta, aki minél látványosabb manőverekre bírja a versenyre felkészített gépet. Az új, önálló technikai sport az utcáról indult, így nem csoda, hogy hamar helyet talált magának a popkultúrában. Filmekben és számítógépes játékokban is megjelent, a profi akciók kedvelői és azok örömére, akik anélkül szeretnék élvezni a kilinccsel előre haladást, hogy gumiabroncsaik bánnák a mókát.

Las Vegasban több mint 130 ezer dollárért kelt el egy árverésen egy eredeti állapotú 1939-es BMW R 51 RS versenymotor. A negyvenes-ötvenes években Amerikában induló kétkerekűhöz sohasem nyúltak restaurátorok, kormányán még ott díszelegnek a Daytona 200-as versenyek műszaki ellenőrzését igazoló szalagok is. Ennek ellenére szép állapotban vészelte át a gyártól távol eltöltött hetvenkét évet. Összesen tizenhét példány készült a speciális típusból, melyből mára három maradt fenn.