babetta

A Mazda MX-5 Ice Race-en sikerült egy rajongót szereznem: Maximilian Engert, a német szupersztár tv-s műsorvezető fennhangon ordibálva köszöntött a bokszutcában, miközben éppen próbáltunk volna cserélni Vályi Pistával. Német szerint nem vagyok normális, hiszen kétszer is kilöktem a pályáról és ez amúgy is egy buli verseny, nem kemény profiknak való autóverseny.

A második rajt (12.hely) utáni másfél kör, Engert úrral 1:45-től csatázom

Szerencsére az esetről készült videó is, amin az is látszik, hogy kedves Maximunk nem volt éppen a helyzet magaslatán. Autósportos múltja ellenére (Mini Challenge) is csetlett-botlott előttem, hiába voltam körülbelül húsz másodperccel gyorsabb körönként, mégsem látta szükségét annak, hogy elengedjen. Kétszer is olyan helyen fékezett, ahol nem tartottam logikusnak, ezért finoman haladásra ösztönöztem, harmadikra pedig beforgott elém. Csodálkozik, hogy belementem? Mondanom sem kell, hogy az eseten rajta kívül nevetett mindenki, hiszen az autókon még csak látható sérülés sem történt.

Zárásként itt a Mazda kedvcsináló videója:

A második helyről rajtoltunk, másodikként jöttem be az első menet után, a végén mégis a huszadik, vagyis tökutolsó helyezést sikerült elérni. A világ összeesküdött ellenünk, de jól éreztük magunkat.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Ha versenyzőként röviden összegeznem kellene a Mazda MX-5 Ice Race versenyein nyújtott teljesítményünket, akkor azt mondanám: katasztrofális. Csapatunk eleve bukásra volt ítélve, a mezőny két leglassabb versenyzőjét köszönthettük a két török harcosunkban.

Megpróbáltuk őket annyira kivonni a képletből, hogy a lehető legkevesebbet menjenek, de volt más gond is. Pista pörgött egyet, mint kiderült, azért, mert szálszakadásos a gumi. Erre a szerelők kerékkulcs nélkül készültek fel, elég sokat vesztettünk azzal, míg találtak egyet. Ezek után a két szlovén csapattagunk se tündökölt, a törökök meg egy körön (4,5 km) egy percet kapnak tőlem, felet a mezőny nagy részétől.

Ennek ellenére is gyanús volt, hogy a kiváló kezdés ellenére hátraestünk a tizenkettedik helyre. Hamar kiderült, hogy a szabályokat csak mi tartjuk be, de ezen kár is háborognunk: bár igazunk van, valójában ez csak egy buliverseny, az élmény a lényeg. Mi több, a főrendező kolléga közölte: tudja, hogy én egy szupermen vagyok, ezért ha gondolom, a következő versenyen mehetek két órát is egyben, bár csökkeni fog a koncentrációm. Ha meg tudom csinálni, akkor nyerünk. Nem ezt választottuk.

Volt még öt srác a csapatban, akik nem azért jöttek ki, hogy egy hibás szabályrendszer miatt a mínusz húsz fokban ropira fagyjanak, miközben én körözök. Szépen végigcsináltunk mindent a szabályok szigorú betartásával. Ekkor már nem nagyon törődtünk semmivel, rámentünk a feelingre.

A második rajtot a tizenkettedik helyen kellett megélnem, gyakorlatilag nem láttam semmit. Így is sikerült három kör alatt hat helyet előre jönni, de amikor az újabb két vetélytársat utolértem, elkövettem egy hibát. Kettőjük porában csak körülbelülire himbáztattam be az autót egy kanyarba, csak úgy vakon, érzésre. Mikor kiértem a porukból, akkor látszott, hogy baj van, egy méterrel később van a kanyar. Volt ott még egy nyom, amiben próbáltam elvezetni a bal első kereket, de nem sikerült, a fal beforgatott, megakadtam. Hamar kihúztak, de már mindegy volt, kijöttem, jöhettek a többiek.

A pálya nagyon rossz állapotba került: nyomvályúk, dobálós részek, nehéz volt íven tartani. Mindenhol bátran elnyomtam, körönként háromszor vertem oda úgy az autó alját, hogy majd kiesett a fogam. A cserénél kiderült, hogy ettől leszakadt a két első doblemez, az alsó borítás, elromlott a jobb fényszóró, leesett egy klímacső, és még pár alkatrész. Mondhatjuk, hogy az autó több sebtől vérzett.

Sajnos az, hogy a csapat leggyorsabb versenyzője is hibázott, a többiekre is rossz hatással volt. Vályi Pista például tőlem hallotta, hogy az első pár kanyar hármasban elfér. Annyira megörült, hogy elfelejtett bekanyarodni a végén az éles balosba. Ember nem csúszott még ennyire túl a pályán. Csere után jött a következő szlovén srác, aki amúgy driftel, és Ladával ment már szöges gumival jégen. Ő is megpróbált egy emlékezetest nyújtani, közelebb kerülni az időmhöz - két pörgés lett a vége.

Sajnos a legrosszabb változatot a másik szlovén alkotta, aki már előző este is péppé törte az autó elejét. Most egy kör alatt kétszer esett be a hófalba, másodjára pont előttünk, alig tudták kirángatni. Ekkor már egy komédiához kezdett hasonlítani a verseny, sorra jöttek be a rommá hullott autók, de még mindig bírták. Zárásként a két török ismét megdöntötte a lassúsági rekordot, de ez már senkit nem érdekelt, inkább bent szimulátoroztunk.

A végén huszadikak lettünk, vagyis a másodikhoz hozzáírtunk egy nullát. Ez van, szerencsére az egyéni mérlegem kicsivel jobb: enyém a második leggyorsabb idő. Az őrült ausztrállal nem bírtam, mint kiderült, mindannyian murvás versenyzők voltak, mint más csapatoktól is többen. Ehhez képest nálunk a törökök egy nagy szállítmányozó cég tulajának a csaját hozták, meg egy olyan motoros újságírót, aki mindig megijedt, ha elindult az autó hátulja. Erre pedig minden határozott gázadásra sor került.

Ettől függetlenül hatalmas élmény volt a verseny, sőt pont a szupergyors ausztráloknak drukkoltam. Sajnos az oroszok az utolsó pillanatban még megelőzték őket. A nap végén még jöhetett egy remek buli egy olyan bárban, ahol a felszolgálók énekeltek, nem is rosszul. Egy-kettő befért volna a Megasztár döntőjébe. Ebben azonban kimerült a hely érdekessége.

Jó volt tükörjégen mókázni, de legközelebb nem megyek ehhez ilyen messzire. Svédország e része dögunalmas. Csak hó és fenyőfa minden, minden ház barna, ami két nap után unalmas. Mivel repkednek a mínusz húsz-harminc fokok, ezért amúgy sem szívesen mozdul ki senki. A nagyon száraz levegőtől az arcbőrünk is kikészült, de inkább az zavart, hogy normál esetben nem történik semmi.

Erre zárásként megláttam a repülőtéren a táblát, hogy pénteken itt kezdődik a sí-világbajnokság. Are ugyanis igazi síparadicsom, arra biztosan tökéletes. De ki az, aki itt a pálya mellett állva végig bír nézni egy versenyt úgy, hogy ne fagyjon meg?

Erősödő jen, gyengülő eladások és egy végleges döntés: két év múlva már nem lehet hivatalos importőrtől Daihatsut vásárolni Európában. A Hatsudoki Seizo néven 1907-ben alapított japán cég 1958 óta foglalkozik autógyártással, 1967-től a Toyotához tartozik. A nagyobb gyártók árnyékában élő Daihatsu iránti kereslet mára drasztikusan lecsökkent, pedig a rendszerváltás után nálunk is népszerű volt a cég egyik legsikeresebb modellje, a Charade harmadik generációja, melyből még jelenleg is sok szaladgál. A tulajdonos Toyotához mérhető, legendás megbízhatóságáról híres, strapabíró kisautót 1987 és 1994 között gyártották.