babetta

Két-két órát töltöttünk a ruszki és a kazah határon - fejetlenség, kamionok ki-be, por, füst, legyek - mint a marhát, úgy terelték az embereket.

Ilyet nem igazán láttunk még. Minden esetben szeretnek minket. Amikor kész vagyunk egy vámossal, mindig megkérdezi: present? Hát persze, és előkerül a kis feles körtécske...

Kazah határ: busznyi ember álldogál a prérin, se ki, se be, pisilni sem tudnak, szóval nagyon gáz, nem embernek való.

Át a határon, kezdődnek az olajkutak, sok a teve. Síkság, rossz utak és hotelkeresés - de ma is sikerült. Atyrau teljesen a semmiből épült, az új negyed valami amerikai tartományra hasonlít, minden van.

Csupán nyolc ellenőrző pont és magyarázkodás színesítette utunkat, hamar ideértünk. Délután öt óra van, megnéztük az itteni Kremlt és a helyi nevezetességeket. Korrekt látvány egy ekkora városban összedőlő faházakat látni a belvárosban, amelyekben még laknak.

Helyi fiataloktól kértünk segítséget, hogy mutassanak egy jó hotelt, ahol van internet. Most itt vagyunk a Volga partján egy szállodában, tök jó, szimpatikus mindenki. Nemsokára megyünk enni valamit, kivételesen este 11 előtt.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Az út továbbra is a síkságon át vezetett, kiszáradt sós tavak, állattartás és dögunalom. Ilyet viszont nemigen láttunk még sehol - még Salt Lake City sem ilyen.

Holnap ugyanez vár ránk - átmegyünk Kazahsztánba. Egyre jobban beszélek oroszul, a kontroll-kontroll embereket már kiröhögöm - egy büdös vasat senkinek. Megkérdezem tőlük egy pár nyelven, hogy beszélik-e, mire ők nem igazán tudnak válaszolni.

Editnek konkrétan megtiltottam, hogy kinyissa a száját oroszul - ez így sokkal gördülékenyebb. Szegény azt mondja, hogy akkor tulajdonképpen minek tanult három hónapig... Azért az éttermekben vagy tájékozódásnál az orosz szó nélkülözhetetlen.

A matrac a földön azért volt, mert csak az egyik szobában volt klíma - úgyhogy költöztünk. Az a fura oldtimer pedig egy esküvői autó volt - szombaton ebben a templomban esküszik mindenki, aki számit Asztrahánban.

A sznobság és giccsparádé mértéktelen, határokat nem ismer.

Két napja csak szántóföldet látunk, faljuk a kilométereket, daráljuk a távot. Oroszországban - eddig - mindenki nagyon barátságos. Éjfélkor még pezsgett az élet Taganrogban. Egykor kerültünk ágyba, addig remek vacsorát ettünk (heringsaláta, palacsintába tekert lazac kapros tejszínmártással, az elmaradhatatlan szoljanka és egy üveg finom merlot).

Meg kellett várni azt az idióta emigrációs jelentést, amit a hotel intézett. A tegnapi mélypont után nagyon jól esett a reggeli várakozás, volt idő egy kis tengerparti sétára és a képek letöltésére.

11 után indultunk. Kétszer megálltunk megnézni, milyen az út menti élet. Az első alkalommal egy étteremben, de onnan gyorsan kijöttünk a félig megivott Nescafé illetve a ház mögötti illemhely láttán (Lacinak azóta is hasmenése van), másodszor pedig egy icipici közértben, ahol mindent lehetett kapni, még Laci kedvencét, pilményit is, de sajnos csak fagyasztva. Fénykép készült a nagyon kedves, beszélgetős, aranyfogú közértes nénivel. Aztán újabb kontroll, kontroll, kontroll.

Délután hatkor már 31 fok volt, negyed kilenckor pedig megérkeztünk Elisztába. Ez már Kalmükia, tehát mindenki buddhista és mandulaszemű. Egy órán keresztül kerestük a hotelt, közben bejártuk a várost, láttuk a buddhista nevezetességeket kívülről, sokszori útbaigazítás után eljutottunk a sakk városába. 1998-ban itt rendezték a sakkolimpiát, amelyre teljesen új városrészt építettek, ami ma egy szellemváros - a sakk-matt hitelt el is vetettük.

Visszatértünk a centrumba, ahol Öcsi barátunk - a város egyik menő helyének az egyik biztonsági őre, aki önkéntesen eljött velünk hotelt mutatni - mutatott egy éttermet. Az étel ma is ócseny fkuszná volt - kivétel a száraz borokat, amelyek legalább ütötték a tokaji aszút.
Holnap Asztrahán.

Már nagyon nem megy az agyunk, de durván elmeséljük, mik voltak ma. Úgy kezdődött, hogy reggeli nuku, mert haladni akartunk. Odessza után megálltunk pénzt váltani, és egyből ettünk egy kis friss buktát (káposztást és túróst), még forró volt a tea mellé.

Innen tíz kilométerre útépítés kezdődött, rendőrök figyeltek, és azonnal kértek száz dollárt, amit húszra lealkudtunk. Mutogatott valami radarkardot, amin csak röhögtünk, és megkérdeztük, hány gyereke van, és mennyivel támogassuk a családot. Tovább a kátyúk között, és még vagy huszonöt vám- vagy police control...

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Lementünk a tengerpartra valami csücsökbe, a ruszki határ előtt - hát... Egyszerűen ijesztő volt. Az emberek, mintha 1962-ben lennénk. Igénytelenség mindenhol. Olyan volt, mint Tihany, csak minden, ami szép, hiányzik. A vizet nem is látni a fa- vagy betonkerítésektől, csak akkor, ha bemész valami undorító, lebuj helyre, mert csak így jutni a partra.

Az ukrán határon gyorsan átjutottunk, bár még kiutazáskor is lejmolni akartak - de kemények voltunk utoljára!

A ruszkik barátságosak, mindenben segítenek, mindenki aranyos. Végre eljutottunk Taganrogba, ahol minden hotel tele volt, de leállítottam két fiatal srácot, akik elvittek egy nagyon klassz kis szállásra.

Evés, ivás, alvás. Holnap nem indulhatunk reggel, mert csak 10-11-re érkezik meg a regisztráció - fél nap elveszett.

Suceava - a házak teraszai buszüvegekkel beépítve, mintha buszok álltak volna egymáson, a felszállókra várva. Botostani után láttunk egy temetési menetet, az autó visszapillantó tükrére egy konyharuha nagyságú zsebkendőt erősítettek.

Megállt az idő; hatalmas mezőgazdasági területek mindenfelé, de kézi erővel kapálnak, permeteznek, egy tízhektáros területet mondjuk úgy ketten.

Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!

Transznisztria: átkelés a sarló és kalapács alatt, úttalan utakon beértünk az országba, de valahol a helyiek határellenőrző pontjához keveredtünk, ahol húsz euróért az kolléga átkísért minket a nemzetközi átkelő helyre. De könyörgöm, mi már bent voltunk az országban!

Ott aztán regisztráltunk, harminc perc múlva jutottunk el a határőrhöz, aki közölte, hogy autóregisztráció is szükséges, az első emeleti irodában. Majd 35 euróért tranzitban átmehettünk volna ötven kilométert a gyönyörű országon. Erre mi úgy döntöttünk, szarunk a korrupcióra, és visszafordultunk száz kilométer kerülővel az ukrán határra. Volt időnk szindni az utolsó, még létező európai kommunista rendszert.

18.35 kor fordultunk Odessza felé, ami még 180 km - ma még csak a kocsiban kentük a hazait, meg ittunk egy kávét egy benzinkúton. De nem sírunk! "A machetát nem is láttuk" - mondták (ez még egy extra páleszbe került), és figyelmeztettek, hogy vigyázzunk a banditákkal.

A határ után nagy balesetet láttunk, kiégett kamionnal, majd két kilométer múlva egy ellenőrző pontnál megkérdezték, hányan vagyunk, kaptunk egy cetlit,  amit onnan kb. három kilométerre leadtunk.

22.15 Odessza - körök a belvárosban, keressük a hotelt.
22.45 - nem a kijelölt hotelban, de már van szobánk.
23.00 - hotel étterme, Elvis Presleyvel vacsorázunk - végre eszünk.